Bejelentés


Spártai Birodalom A pajzsoddal térj vissza, vagy azon hozzanak!











Spártai nevelés

Spárta ettől kezdve a hagyományosan ismert "katonai rendőrállam" arculatát mutatta, ahol a nevelés legfőbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcosokat akartak formálni a gyermekekből, akik mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (i.e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8.000 körül mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével.
Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlő egyéni sajátosságok megszüntetésével. Plutarkhosz írja a "Párhuzamos életrajzok"-ban: "Senki sem tehette, amihez egyénileg kedve volt, hanem mintha a város egyetlen katonai tábor lenne, előre megszabott kötelességeket kellett mindenkinek elvégeznie a köz érdekében. A spártaiak általában úgy gondolták, hogy senki sem él önmagának, hanem a polisznak."

A spártai harcost a testi erőn és az edzettségen túl a fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek voltak gondolkodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni.
Hogyan tudtak gyermekeikből ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz (város illetve állam) vezetőinek joga volt beleszólni a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei rendelkeztek, hanem az állam. A csecsemőt édesapja karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a vének összegyűltek és megvizsgálták a gyermeket. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha a gyermek visszamaradott, vagy testileg nyomorék volt...

Spártától néhány kilométerre létezik egy hely a Taigetosz lejtőin, melyet Apothati-nak, vagyis lerakónak hívnak. A visszautasítás helyének is nevezték, mert ott dobták a mélybe azokat az újszülötteket, akik nem feleltek meg a spártaiak elvárta fizikai ideállnak.
A gyermekgyilkosság viszonylag gyakori volt az ókori Hellaszban, a nem kívánt csecsemőket - főleg a lányokat - kitették a hegyoldalba. Gyakran kosárba tették, vagy kis tetőt készítettek föléjük, legalább esélyt adva arra, hogy a gyereket valaki megtalálja és magához vegye. Persze Spártában, mint minden ez is másképp történt. Inkább a fiúk estek áldozatul, és nem a szülők, hanem az állami elöljárók döntöttek életről, vagy halálról. Arra még esély sem volt, hogyha valakit onnan ledobtak, egy jó lelkű asszony, vagy egy pásztor utánamenjen. Az elöljárók döntése egyszeri és végérvényes volt.

Az Apothati túlélése még csak a kezdete volt a fiúk kálváriájának. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyázták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben, sírniuk sem volt szabad.

7 éves korukban kellett elhagyni családjukat, és bekerültek az agogi-nak nevezett rendszerbe. Az agogi nevelést jelent, de ne a klasszikus görög nevelésre gondoljunk; itt a gyerekeket csak kicsivel tartották jobban, mint az állatokat. A városon kívül, a hegyekben lévő táborokban éltek, a paidanomosz (gyermekfelügyelő) felügyelete alatt és úgynevezett tabui-kba szerveződtek, ez volt a csorda szó spártai megfelelője. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké (eirén) a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették, ők feleltek a csoport fegyelméért, és a büntetésekért. A többiek pedig zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik.
Előfordult, hogy az idősebbek vitát és verekedést provokáltak a kisebbek között csak azért, hogy megtudják: hogyan állnak majd helyt a harcban. Ezekben a táborokban a hangsúly a túlélésen volt, miközben az együttműködést a minimumra csökkentették.

Minden gyermek egyetlen ruhát kapott egész évre, ami nyáron még csak-csak megfelelt, de télen akár tartósan is nulla fok alatti hőmérsékletek uralkodtak. A hajukat lenyírták és mezítláb járatták őket. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kézzel nádat. Az ennivaló szándékosan kevés volt, a táplálék kiegészítéséhez lopásra bíztatták a gyerekeket. Ha elkapták őket, akkor korbácsot kaptak, de nem a lopásért, hanem az ügyetlenségük miatt. Az egész inkább egyfajta próbatétel volt, semmint nevelés.
A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a lakonikus beszéd kifejezés, ami Spárta államának eredeti nevéből - Lakónia - származik.) A lakonikus beszéd nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spártai mondás szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsára mutatott: "Vagy ezzel, vagy ezen." Azaz: Vagy ezzel térj haza, vagy ezen hozzák haza holttestedet.
A klasszikusnak mondott költészet és zene szintén alig kapott helyet a fiatalok képzésében. Csak olyan műveket tanultak, amelyek alkalmasak voltak az elszántság, a lelkesedés, a bátorság fokozására, az erkölcsök nemesítésére. Egyszerű stílusú, világos szerkezetű dalokat, indulókat, dicsőítő énekeket tanultak, amelyek dicsőítették az életüket Spártáért feláldozni kész bátrakat, ugyanakkor szidalmazták a gyávákat.

12 éves korukban elvitték a fiúkat egy helyre nem messze Spártától, ahol Artemisz-Orthüa szentélye állt. Itt egy brutális beavatási szertartás révén kerülhettek a fiúk kiképzésük következő lépcsőfokára.
Egy oltárra rengeteg sajtot pakoltak, a cél; annyi sajtot lopni, amennyit csak tudnak. Azonban az oltár előtt idősebb fiúk állnak, kezükben korbáccsal. Az ő feladatuk az, hogy az oltárt mindenképpen megvédjék. A 12 éves fiúk már beleszoktak a nehézségekbe, és neveltetésük része lett a kitartás, ráadásul szeretnének sikert aratni a nyilvános eseményen, szüleik és rokonaik előtt, ezért újra és újra rohamra indulnak. A korbácsok az arcukba csapnak, gyakran életreszóló sebeket okozva, de volt olyan is, akit a források szerint halálra vertek.
Ezután a fiúk kiképzése, ha lehet még szigorúbbá vált. Szinte minden nap edzették testüket; futottak, távolugrottak, bírkóztak, dárdát- és diszkoszt vetettek és mindezt télen-nyáron, esőben, hóban, szélben, az időjárás viszontagságainak kitéve.
Bár Spárta támogatta a kollektivitás szellemét, az egyéni teljesítmények is nagy becsben álltak. A fiúk állandóan vetélkedtek egymással, és egyéni teljesítőképességük határaival.

Mint láttuk: írást és olvasást épp csak annyit tanultak, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt, viszont a zene és a tánc lényeges eleme volt a képzésnek. A csatamezőket, melyeken a hopliták összecsaptak, szokták a háború táncparkettjeként is emlegetni, és a koordinált együttmozgásra alkalmas falanx elég látványos táncpartner lehetett. A spártaiak sok időt töltöttek az ún. harci zene gyakorlásával. E ritmikus ütemek segítségével a zene révén irányváltást, és sebességet lehetett közvetíteni. A spártaiakról nem véletlenül állítják, hogy a legmuzikálisabb, és legharciasabb nép.

Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedelmesség állt mint követendő érték. A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteia-nak (rejtőzködésnek) neveztek. Ez először a közösségből ideiglenesen kivetett ifjak túlélési gyakorlata volt, később egy harcias szertartássá, gyakorlatilag mészárlássá vált. Lényegében abból állt, hogy az idősebb fiúk a helóták (szolgasorba taszított, leigázott népek tagjai) táborát óvatosan megközelítették, becserkészték, majd egy adott jelre megrohamozták őket, válogatás nélkül lemészárolva férfiakat és nőket, gyermekeket és aggastyánokat egyaránt.
A krüpteia kettős célt szolgált: egyfelől erkölcsi aggályok nélküli kegyetlen magatartásra szoktatta a fiatalokat, másfelől állandó rettegésben tartotta a rabszolgákat. Hogy a krüpteia-ban résztvevők teljesítményét pontosan hogyan mérték, az máig rejtély. De az biztos, hogy a vérszomjas kamaszokból álló, vidéken garázdálkodó halálkommandókról szóló pletykák önmagukban is elegendőek voltak a rettegés fenntartásához a helóták között.
Ennek az állandó harckészségnek a fenntartását az a tény is indokolta, hogy a hódító spártaiak nem tudtak és államilag szabályozott szinten nem akartak a leigázott helótákkal összeolvadni. Ahogyan a francia történész, Maurice Croiset írja: "a spártai uralkodó osztály ennélfogva sohasem tehette le a fegyvert; egyszer s mindenkorra nem volt egyéb, mint megszálló hadsereg ellenséges területen". És ez az ellenséges terület saját államuk volt egyben!

A háborúk, és a külső ellenség ellen vezetett hadjáratok bizonyos szempontból megkönnyebbülést is jelentettek a fiatalok számára. Fegyelmi rendszabályaikon enyhítettek valamelyest. Megengedték nekik, hogy hajviseletüket csinosítsák, felékesítsék fegyvereiket, ruházatukat; és "hagyták, hogy mint a szilaj paripák, ficánkolva és nyerítve induljanak a küzdelembe" /Tercius/.
Háborúban az egyetlen érték a hősi helytállás volt. Ezt példázzák Tercius szavai, aki következőképpen buzdította a spártai harcosokat: "Gyönyörű dolog meghalni hősiesen, elesni az első sorban, amikor az ember hazájáért harcol. Micsoda nyomorúság elhagyni városunkat és földjeinket és elmenni koldulni idegenbe... Tehát, ha a hazátlan embert senki sem becsüli, senki sem tiszteli, senki sem könyörül rajta, akkor harcoljunk hősiesen földünkért és gyermekeinkért, ne kíméljük életünket és haljunk meg bátran."

A spártai férfiakra 20 éves korukban várt az utolsó jelentős próbatétel, nem sokkal a kiképzésük befejezése előtt. Be kellett kerülniük egy a közös étkezésekre, a syssithia-ra (szüsszitia) szerveződő társaságba, amelyben aztán a spártai fiúk és férfiak minden szabadidejüket együtt töltötték. De ezekbe a társaságokba nem volt könnyű bejutni. Egy-egy ilyen társaságba a tagok szavazatai alapján lehetett bejutni, ha valaki nem felelt meg, akkor egyfajta feketelistára került, és nem lehetett spártai polgár. Nyilvánosan megalázták, és kizárták abból a társadalomból, amibe beleszületett. Ha viszont sikerült bekerülni, akkor az illető 10 év múlva (30 éves korában) kapott egy nagy darab földet az államtól, meg kellő mennyiségű helótát hozzá, akik az illető jólétéért dolgoztak. Így lett a férfi a spártai hierarchia csúcsán álló harcos elit, az egyenlők része.
20 éves koruktól megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendős korukig.
Képgaléria










Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!